Mosolygott az ég és tavaszillat volt egész nap, úgyhogy délután félrehajítottam az összes tankönyvemet (az angoltanulás látszatának fenntartása érdekében megkértem Bon Jovit, hogy dalolja el nekem néhányszor a You give love a bad name című szépséget ^^’’), és pötyögtem egy százszavast. :) Megint könnyes kicsit, bosszúvággyal meg fájdalommal teli, ráadásnak olvasás közben arra a bizonyos „Sirius-féle tréfára” kell gondolni… Előreláthatóan lesznek kistestvérkéi, mert imádom ezt a témát boncolgatni. *.* Ő az:
Dühös szikrák pattogtak a viharszürke szempárban bűntudat és megbánás helyett („Gyerünk, üss meg, legyünk kvittek!”), s Remus csak nézte őt a napfénytől elvakultan, ökölbe szorult kezekkel, hitetlenkedő csalódottsággal. Az ereiben száguldozó harag felriasztotta Holdsápot, de a farkas hiába vetette magát a fájdalomhullámok közé: a fiú nem vért akart, hanem elégtételt.
Határozottan, lángoló írisszel vág át a diákok közt, arcán egy kísértetiesen ragadozószerű kifejezés ül. Gondolatai, emlékei egymásba mosódnak (arisztokratikusan hosszú ujjak simítása a bőrén, sóvárgó nyöszörgés, mohó csípőjáték - édes a bosszú), ahogy közeledik a csapzott hajú Siriushoz. Végül hátulról hozzásimul, s rekedtes hangon a fülébe súgja:
- Megvolt az öcséd.
Puszi Nektek, cuppanós! ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése