Recept a tökéletes vasárnapreggelhez: egy bögre kávés tej tejes kávé az ébredéshez, pár csepp ibolyás illóolaj a párologtatóba az előnyár illúziójáért, egy fülbemászó dal a Blackmore’s nighttól (mert a Báthory című film előcsalogatta a reneszánszhangulatomat) meg egy klaviatúra az ujjak alá. :)
Holdmosolyaimat nem övezi túl nagy szeretet a Merengőn (Csodaidők el sem bírja az elsőm korhatárosságát XD), de azért én továbbra is pötyögöm őket nagy lelkesen, teletűzdelve mindet a kedvenc szavaimmal. ^^’’ Mostani apróm egy icipicit kapcsolódik a kihívásosomhoz, mert épp hozzá kutatom az ihletet. :) Ő volna az:
Tündérkezek simították barackrózsaszínre piruló tincseit, míg tekintetét édes rabságban tartotta az égszínkék szempár. Bujaság és leplezetlen vágy illata (csókolj meg) lengett körülöttük, aztán az érintések megszaporodtak (szeress), lélegzésük zihálóvá vált, és a vélalány tökéletessége felülkerekedett az agyában fel-felvillanó fenevadon…
Bill keze kissé megszorul a lánya csuklóján, bőrén dühös varázsszikrák csillannak meg, szeretetteljes mosolya pedig gyűlölködő grimaszba fullad, ahogy gyilkos indulattal Ted Lupinra néz. Rémület és szégyen egyesül fojtogató hevességgel a fiú torkában: egy pillanat alatt megérti, hogy a férfi arcát elcsúfító átokverte sebek ott fészkelnek valahol a szívén is.
Ugyanúgy képes érzékelni Victoire gondolatait, emlékeit, mint ahogyan Remus az övéit...
Sétáljatok a tavaszfényben, ha tehetitek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése