Remus/Dora szösz, más semmi

Remus érezte a hitvese ujjait, amint előbb lepkefinomsággal, majd görcsös kétségbeeséssel (szabadíts ki innen!) megszorították a csuklóját. Ajtó csapódott, függöny szakadt, üvegpohár robbant ezer darabra; a különös, őrjöngő szimfóniát Andromeda hisztérikus kiabálása kísérte, s Ted suttogása. Utóbbi nevetősen csitító volt.

Hálasóhaj cirógatta meg a nyakát, ahogy meztelen talpuk alatt puhán lelapultak a fűszálak. A fölöttük magasodó gyümölcsfa virágai közé tavaszfény lopta be magát, és az illat körbetáncolta Dora illatát, incselkedett vele, belémerült. Remus lehunyt szemmel összeérintette a homlokukat, miközben hagyta, hogy kezei önálló életre kelve körbesétálják a gömbölyű vállakat, leszaladjanak a háton, lágyan érintve a csípőt is. Az ismerős hajlatok eszébe juttatták azt a csillagpöttyös éjszakát, amikor ez a test nem volt más, mint sima, lassan emelkedő ívek sorozata, jelentéktelen, édes súllyal az övére nehezedve. Az éjszaka, amikor a józan esze belefulladt a szédelgő sóvárgásba (halálkopogtatásba), és feloldódott a felesége szerelmes ölelésében.

S most ugyanott, a házuk zsenge pázsitján csókolóztak, az otthonuk küszöbén, ahova nem hallatszott el Andromeda vádbeszéde, a háború sikítása vagy a fejvadászok csörtetésének zöreje. Csak ők ketten voltak és a Remus fejében megjelenő fantáziaképek: egy névtábla (Lupin-Tonks), Dora kézműves ügyetlenkedésének eredményei, pillangóformák varázsverdesése a falakon, páfránycsemeték, közös fotók mosolygós rajzszögeken.

És a kisfiuk nevetésének csilingelése kettejük közt.

Napfényben mosolygó, vidám nyárelői napokat kívánok!
(Legközelebb majd fecsegek is. ^^)